OLVASMÁNY: ApCsel 9, 26-31: Vajon könnyű ember volt-e Szent Pál? Ha látjuk küzdelmeit, a korinthusiaknak írt „könnyek levelét”, a gyakori elutasítottságát, akkor azt kell mondanunk, hogy nem. S vajon könnyű ember volt-e Jézus? Kedvében akart járni mindenkinek? Hajszolta a népszerűséget? Nagyon nem. A legfontosabb tanításánál kapja meg: „Kemény beszéd ez, ki hallgatja tovább.” S vajon, mi könnyű emberek vagyunk-e saját magunknak, amikor egy nagyon őszinte gyónásra készülünk? Szent Pál kecsegtető világi karriert hagyott el, amikor Jézus mellett döntött. S mivel biztatta őt az Úr? „Megtapasztalja majd, hogy mennyit kell szenvednie értem.” Az a keresztény, aki kellemes élményeket keres a vallásban, kiváló kiszolgálást és csak a saját véleményével tud együttműködni, ellentétes irányba halad, mint Jézus. Szent Pál a damaszkuszi úton 180 fokos fordulatot vett, hogy most már Jézus nyomában járjon. Már nem magas beosztású, védett hivatalnok volt, hanem sok megaláztatást elszenvedő, alázatos vándor. Így lett igaz ember, és így lett Péter mellett, vele együtt főapostol. Nem a saját hamis méltóságát ünnepeltette, hanem Jézus szolgálatába állt.
SZENTLECKE: 1Jn 3,18-24: János itt is utalást tesz egy fontos elvre, a lelkek megkülönböztetésének gyakorlatára. Mikor vádol a lélek és mikor nem? Mikor szólal meg a Szentlélek, és mikor vet csapdát nekünk a gonosz lélek? Ha vádol a lelkünk, Istenhez menjünk. Ha nem vádol, maradjunk szorosan Isten közelében. Biztos úton járunk, ha minden lépésünket Jézussal egyeztetjük, és igyekszünk szeretetben lenni egymással. A családi életben sincs fontosabb, mint az áldozatos szeretet újbóli és újbóli visszaállítása. Ehhez mindig alább kell adni a hamis öntudatunkból.
EVANGÉLIUM: Jn 15,1-8: Jézus mielőtt belekezd a hosszú eucharisztikus beszédbe, egy nagyon egyszerű képpel szemlélteti, hogy mi az, amit bővebben, széles összefüggésbe ágyazva fog kifejteni. Ahhoz, hogy megértsük Jézus és az atya viszonyát, az Egyház és Jézus kapcsolatát, az Egyház és a keresztény ember kapcsolatát, el kell mélyednünk e hasonlat megértésében. Jézus az utolsó vacsorán egy olyan új valóságot hoz létre, amely túlmutat minden eddigi tapasztalatunkon és megszokásainkon. Nem egy új társadalmi formációt hozott létre, hanem beleszőtte az emberi valóságba az isteni létet. Ezért az Egyház nem lehet csupán egy civil egyesület. Az Atya a szőlőműves, Jézus a szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők. Akkor hozunk az üdvösségünk szempontjából értékelhető gyümölcsöt, ha a szőlőtőbe ojtódunk, amely éltet bennünket. A keresztséggel beleojtódunk az örök életet adó Krisztusba, és nem száradunk el, ha az Egyház közösségében megmaradunk. A nagy kérdés az, hogy képesek vagyunk-e az Egyház közösségében megmaradni? Ha önmagunkat „megmondó emberként” túlértékeljük az egyházi közösségben, akkor Jézussal szemben vagyunk tiszteletlenek. Az igazi veszély nem az Egyházon kívüliség, hanem az, ha valaki formálisan megmarad ugyan az Egyház közösségében, de inkább kárára lesz, mint a javára. Rendre saját magáról beszél és nem Jézusról. Mert fontosabbnak érzi Jézus jelenléte helyett a saját jelenlétét. A plébániai közösségben a keresztény ember a folyamatos megtérés állapotában van. Sajnos, sok gyülekezetben a hangadókra ez nem jellemző. Ők nem kérdeznek, hanem ítélkeznek. Ellenben a templomban térdelve megtaláljuk az igazsággal való kapcsolatot.
Sienai Szent Katalin: Ó, örök Istenség, szent Háromság, te úgy elégíted ki lelkemet, hogy még jobban szomjazzon és éhezzen Téged, és egyre inkább kívánjon látni, a világosságot az örök világosságban. Ennek a közeledő fénynek a tükrében ismerlek fel legnagyobb kincsemnek, minden felett álló jónak, mindent meghaladó szépségnek, minden bölcsességet felülmúló bölcsességnek. |
