OLVASMÁNY: Ter 3,9-15: A bűn misztériumáról is beszélünk. Senkinek sem jó, mégis ragaszkodunk hozzá. Az emberiség nagy kérdése, hogy miért nem működik a megértés, az együttműködés, a barátság, amely távol tartaná a háború borzalmát, a gyűlölködés logikáját? Miért van annyi önzés, képmutatás, szűklátókörű törtetés és ebből fakadó konfliktus? Miért népesíti be a földet ennyi Káin és Jean de Mirbel. (Ez utóbbi Francois Mauriac démoni alakja A bárány című regényben. Mirbel a mindenkori istentelen hatalmak megszemélyesítője.) Miért ismétlődik az Ábelek sorsa, amely az említett regényben Xavier-nél jelenik meg? A Biblia válaszától – bár ezt sokan tagadják vagy félvállról veszik – nem született jobb. Az ember olyannyira a gonosz befolyása és hatása alá került, hogy megváltásra szorul. Felelősség terhel bennünket azért, ha erősebb a „világ fejedelmének” a hatása az életünkben, mint az Istené. Általában a gyermekeink szembesítenek ezzel. Az embert legfőképpen akkor terheli felelősség, ha nem működik együtt a megváltásával. Két mágnes vonzásában élünk, rajtunk is múlik, hogy melyiknek a pólusa felé közeledünk. Az embert megkísérti a hitetlenség nyújtotta „távlat”, de megkísérti élete egy-egy szakaszában az istenközelség biztonsága is. (A legnagyobb gonosztevők, akik a legtöbb szomorúságot okozták anyjuknak, kést rántanak, ha másvalaki még rajtuk kívül is szidni merészeli őt. Megőriznek magukban valamit az ősi anyaélményből, jóllehet már nagyon messze vannak tőle.) Valahogy agy vagyunk Istennel is.
SZENTLECKE: 2Kor 4,13-5,1: Van olyan filozófiai irányzat, amely azt mondja, csak azt tekinthetjük valóságnak, amit megtapasztalunk. Más filozófiai iskola, azt mondja, hogy ugyanazon dolog megtapasztalása mindenkinél más-más értelmezést kap. A minket körülvevő „valóság” mindenkiben másképpen tükröződik. Az értelmezés a döntő. Szent Pál óv bennünket, hogy csak a láthatókra figyeljünk. A látható mulandó. Létezik azonban az az örök valóság, amellyel a hitünk köt össze bennünket. Isten számunkra még láthatatlan, de Ő az egyetlen örök valóság. Jövőnk még nem látszik, de ott van az abszolút valóság. EVANGÉLIUM: Mk 3,20-35: Az Egyházban egy szokás van, a megtérés. A tartalom nélkülivé vált szokások erőltetése egyetlen célt szolgál, a megtéréssel szembeni ellenállást, az operettes felszínen létezést. A lelkipásztor két helyen tud eredményesen tevékenykedni. Az egyik, amikor maga épít új közösséget például egy agglomerációban. A másik kedvező helyzet, amikor megörököl egy valódi egyházi közösséget. Némi fennakadás után, amelyet a papváltás szükségszerűen okoz, újból működik az, ami egyedül működőképes. A helyes módon kialakult egyházi közösség középpontjában Krisztus van, valamint az őt reprezentáló pap, továbbá a templom, a katolikus lét megtartásában nélkülözhetetlen egyházi ünnepek, a maguk teológiai tartalma szerint. Ha a gyülekezetet birtokba vették azok, akik ott világias szemlélettel, saját tekintélyüket érvényre juttatva tevékenykedtek, akkor egy idő után olyan vallási formációt védenek, amelynek már semmi köze sincs ahhoz, amit Jézus az utolsó vacsorán alapított és amit a Szentlélek éltet. Az ilyen vallási formáció könnyen összeomlik. Csak az marad fenn, amelyet az Eucharisztia és a Szentlélek éltet. Jézus rokonsága úgy látta, hogy a fiatal rabbi felrúgta a szokásrendet. Vissza akarják őt terelni a „helyes” útra. S ehhez még Máriát is segítségül hívják. Természetesen Mária nem azért tart velük, mert egyetért a szándékukkal, hanem azért, mert Szent Fiát érintő dologról van szó. Jelen akar lenni. A rokonok szokásokra hivatkoznak, Jézus pedig azt mondja, ezek a ti szokásaitok, s arra valók, hogy elodázzátok az Isten által megkívánt helyes szokások elkezdését. Lehet, hogy ez így nektek tetszetős, de nagyon kevés érték van benne. |
