OLVASMÁNY: Ám 7,12-15: Ámosz próféta Kr. e. 740-ben halt meg. Abban az északi országrészben végezte Istentől kapott prófétai szolgálatát, amely 722-ben az asszírok támadásában megsemmisül. A próféta ezt előrevetíti: ha nem újítja meg a nép az Istennel való kapcsolatát, akkor nem lesz jövőjük. Az északi országrészben, a szentély Bételben volt. A királyi szentély főpapja, Amachja arra szólította fel Ámoszt, hogy távozzon. Prófétáljon Jeruzsálemben, a déli országrész szentélyében. Itt ő akarja az Istennel való hamis kapcsolatot irányítani. Csakhogy Bétel főpapja a király megbízottja volt, Ámosz pedig az Istené. Látjuk, hogy mindig jelen van a történelemben az, ami Jézussal történt. Őt azért utasították el, mert az Atya akaratát jött végrehajtani és nem a képmutató farizeusokét. Milyen sokszor halljuk egy-egy magát kereszténynek gondoló embertől: Nekem nem szimpatikus ez a pap. S nem jut el a logikus kérdéshez: és vajon ő, az ítélkező és a feljelentő vajon szimpatikus-e az Istennek? Esetleg még az is előfordulhat, hogy amikor a maga beszűkült, gyűlölködő akaratát erőlteti, azt hirdeti, hogy ő az, aki az Isten akaratát követi. Menthetetlen. Valaki mondta: Csak az akarja kizárni az életéből az Egyház törvényeit és a pap lelkipásztori szolgálatát, aki onnan sokkal korábban már az Istent is kizárta.
SZENTLECKE: Ef 1,3-14: Mivel kisgyermek korban keresztelnek meg bennünket, ez után következik a megtérés. Ezt előkészítheti a gondos családi keresztény nevelés. De valljuk be, ez nem jellemző. A megtért ember magasztalja Isten fölséges kegyelmét, amelyet önmagában hordoz, és ezt kiárasztja másokra. A megtérés nélküli kereszttény számos jelét adja annak, hogy nem a magasztos kegyelem állapotában van. Amikor pletykál, rágalmaz, feljelent, haragot tart, akkor jelzi, hogy gondja elsősorban önmagával van. Az önmagával rendben lévő ember derűs békében él másokkal. Az vonyít fel azonnal, akinek az elevenébe találtak. Ő a legkisebb méltatlanságot sem képes elviselni. Aki nagyon ragaszkodik a maga elképzelte külsőséges vallási formációkhoz, azt jelzi, hogy igazi belső vallási értékei nincsenek. A magasztos kegyelem helyett önmaga hiányait akarja ünnepeltetni és érvényre juttatni. Az efezusi levélben Szent Pál azt mondja, hogy a Szentlélek nélkülözhetetlen ahhoz, hogy belépjünk az idők teljességébe, új emberré formálódjunk és valóban Jézushoz kapcsolódjunk. Ő Eucharisztiává teszi magát, hogy ez megtörténhessen. Enélkül maradunk fogyatkozó szeretettel élő, békétlenkedő testi emberek.
EVANGÉLIUM: Mk 6,7-13: Mikor rázta le a lábáról a port egy zsidó ember? A farizeusok azt találták ki, hogy amikor valaki visszatér Judeába a pogányok földjéről (például Galileából), rázza le a lábáról a pogány föld porát, mert az ellentétben Júdea földjével nem szent. De hát mi a szent föld, melyik a szent család? Az, ahol Jézus jelen van, ahol ő befogadást nyer. Ebben nem számítanak földrajzi és vallási határok. Sőt törekednünk kell, hogy a családi otthonunk „szent föld legyen”. Ám olykor a templom sem szent föld. Csakhogy sok nem megtért „keresztény” a „szent port” rázza le a lábáról, hogy közlekedhessen azon a félpogány, terméketlen földön, amelyet saját házi földmérő eszközével kimért saját magának. Jézus a tanítványokat tanítani és a tisztátalan lelkeket elűzni küldi, mégpedig kettesével. Azt is a lelkükre köti, hogy ahol befogadják őket, ott ne csupán közöljék a mondandójukat, hanem ismerjék meg a vendéglátók életét. „Testreszabott” legyen az evangelizáció. A két tanítványt, ha összeköti, eggyé formálja a Szentlélek, akkor a gonosz lélek nem tudja hatalmába keríteni őket, sőt vereséget szenved velük szemben. |
